Amióta kereskedelem és árutermelés létezik, a társadalom mindig igyekezett törvényekben előírni azokat a szabályokat, amelyeket a gyártóknak, a kereskedőknek, illetve a társadalom tagjainak (ma úgy mondanánk, a fogyasztóknak) az érdekében be kellett tartani.
Az ipari forradalom a XVIII-XIX. század fordulójától a tömegtermelés feltételeinek megteremtésével versenyképtelenné tette a kézművesmódszerekkel készülő termékeket gyártó hagyományos ipart. Ez sajnos azzal járt, hogy lassan eltűntek a piacról a tradicionálisan, évszázadok alatt kialakult módszerekkel előállított, megbízható minőségű termékek, illetve azok előállítói. Hosszú éveknek kellett eltelniük, amíg megteremtették az új, ipari technológiára épülő termelés minőségbiztosítását.
A minőség visszaesésének elsődleges oka a tömegtermelés munkafolyamatának jellegében kereshető. A kézművesmunka által megkövetelt rendkívül alapos termék- és technológiai ismeretekkel szemben az ipari tömegtermelés gyorsan betanulható részfolyamatokból állt, így a gyártásban többnyire képzetlen dolgozók vettek részt. Mivel a tömegtermelés egyúttal a termelékenység javításának állandó kényszerét is magában hordozza, ez jelentette a szakképzetlen munkaerő túlsúlya mellett a másik fő okát a minőség romlásának.
Természetesen az ipari forradalom nemcsak a termelési mód változása miatt gyakorolt jelentős hatást a világ gazdasági szerkezetére, hanem a szállítás gépesítésén keresztül (gőzhajók, vasutak) a földrajzi távolságok csökkentésével is. Ez volt az, ami rendkívüli mértékben gyorsította a fejlődést, mivel a piacon megjelenhettek, és meg is jelentek olyan új versenytársak, akiknek korábban a távolság miatt semmi esélyük nem volt egy távoli ország piacán versenyezni a helyi vállalkozókkal.
Az ipari kultúra - és ezen keresztül a termékek minőségi mutatói – természetesen folyamatos javulást mutattak. Nagy szerepe volt ebben a hadiiparnak, amely mindig is élenjárt a minőség és megbízhatóság növelésében. Elsősorban itt alkalmazták a legújabb műszaki megoldásokat – gondoljunk például Samuel Colt szabadalmára, amely elindította a szabványosítás széles körű alkalmazását az iparban, előbb a haditechnikában, majd később a fogyasztási cikkek gyártásában is.
1.1. Tömegtermelés, ipari kultúra
A XX. század elején indult igazán jelentős fejlődésnek az ipari kultúra, ekkor kezdett kialakulni az a módszertani háttér, amely az iparszerű termelés körülményei között is lehetővé tette annak a már elveszettnek hitt tudásnak a visszaszerzését, amelyet a fogyasztói igényekre való érzékenység, majd ennek alapján a megfogalmazott igények kielégítésére való eredményes törekvés jelentett. Ezt a lehetőséget a korszerű, az ipar igényeinek megfelelő irányítási kultúra kifejlődése teremtette meg. Ennek egyik első, nagy jelentőségű képviselője Frederic Winslow Taylor, az úgynevezett tudományos üzemvezetés irányzatának megteremtője volt. Tanainak lényegét a munkamódszer tudományos elemzése, a munkaalkalmasság fogalmának kidolgozása, és az ennek figyelembevételével történő kiválasztás bevezetése, a költséghatékonyságra való tudatos törekvés, valamint a funkcionális irányítás elvének kidolgozása és ennek a gyakorlatban történő alkalmazása képezte. A valóságban a munkamódszer tudományos elemzését követően kidolgozott új módszerei úgy tették lehetővé a nagyobb teljesítményt, hogy egyúttal csökkent az emberek elhasználódása. Például a statikus izomterhelés káros hatásainak kiküszöbölésére kötelező munkaszüneteket iktatott be. Ezzel együtt ösztönző bérrendszert vezetett be. Ezt azonban nem a túlteljesítés érdekében tette, mivel nála a normát kellett csak teljesíteni. Az ösztönzés inkább arra irányult, hogy a dolgozókat az új módszerek minél tökéletesebb elsajátítására ösztönözze. A késztermék minőségének biztosítása érdekében kidolgozta a minőség-ellenőrzés mintavételen alapuló módszerét, majd az ennek megbízhatóságát felügyelő szuperellenőrzést is bevezette.
Egy másik nagy hatású személy az ipari irányítási rendszerek történetében Henry Ford volt. Az ő helyzete annyiban volt előnyösebb, hogy elméleteit saját gyárában tudta kipróbálni és a gyakorlatba átültetni. A másik fontos körülmény az volt a működésével kapcsolatban, hogy egy olyan terméket gyártott – a személygépkocsit -, amely iránt hatalmas kereslet mutatkozott, mivel az egyéni szabadság szimbólumaként tekintettek rá, és egy olyan korban, a XX. század első harmadában, amikor már éledezett az emberek igénye a jó minőségű és nekik is tetsző fogyasztási cikkek iránt. Ford maximálisan teljesítette a gépkocsik iránti növekvő keresletből adódó kötelezettségét. Sikerült kifejlesztenie egy rendkívül megbízható, és az átlag amerikai számára megfizethető árú gépkocsit, a legendás T-modellt. Megtalálta a megoldást a sorozatgyártás leghatékonyabb kivitelezésére.
1.1.1. Futószalag
Az új módszer neve a futószalag volt. Ezzel a termelékenység maximálisan nőtt ugyan, de számtalan olyan probléma jelentkezett, amit nem tudott egyszerűen a magasabb fizetések csábításával ellensúlyozni. Ezek a problémák abból adódtak, hogy az emberek a futószalag mellett egy bizonyos határt átlépve már nem tudták elviselni azt az iramot, amit a szalag diktált, és azt az elszigeteltséget, amivel ez a fajta munka együtt járt. Ford munkásságának utolsó harmadában már tudatosan törekedett az általa létrehozott új termelési mód emberbarátabbá tételére. Alkalmazottait ösztönözte újítási javaslatok megtételére, ami elősegítette a gyártás állandó korszerűsítését és az elviselhetőbb munkakörülmények megteremtését, valamint a jobb munkaszervezést. Felismerte, hogy a munkaerő-vándorlás gazdaságilag mennyire káros, és alkalmazottait igyekezett a vállalathoz kötni, például kedvezményes Ford-vásárlási lehetőségekkel, lakásjuttatással vagy profitrészesedésekkel. Amennyire sikeres volt Ford a műszaki, gazdasági tevékenysége terén, annyira nem ismerte fel a fogyasztói társadalom másik lényeges vonását. Az emberek nemcsak jó terméket szeretnének megfizethető áron, hanem olyat, ami tetszik is nekik. Egy korabeli anekdota szerint, amikor szóba hozták előtte a divatos színek és formák jelentőségét az autópiacon, a következőket válaszolta: nálam a vevő olyan színű kocsit kap, amilyet csak akar, feltéve hogy feketét szeretne.
Az iparban alkalmazott irányítási rendszerek további fejlődése két fő irányba mutat. Az egyik az emberi tényezőnek a korábbinál sokkal nagyobb súllyal való figyelembevétele a termelési rendszerekben. A másik fő irány pedig a vevőközpontúság kiteljesedése. Ez az, ami hosszú távon biztosíthatja egy vállalat piaci sikereit.
1.2. A hazai iparfejlődés aranykora
Azt mondhatjuk, hogy a hazai iparfejlődés a XIX. század utolsó harmadától kezdve hatalmas lépéseket tett, és egyes élenjáró vállalataink felvehették – és fel is vették – a versenyt a világ legjobb vállalataival. Ezt csak az akkori legkorszerűbb termelési módszerek és eszközök magas szintű termelési kultúra keretében történő alkalmazásával lehetett elérni.
Egy érdekes alátámasztó példát mutatnak erre a nagy múltú csepeli gyártelep egyik utódvállalatánál az 1990-es években történt események. A cég elszánta magát a legkorszerűbb, ISO 9001 szabvány szerinti minőségbiztosítási rendszer bevezetésére és tanúsíttatására. A munka során, amikor a szabvány követelményeinek teljesítését biztosító legjobb megoldásokat keresték, valakinek eszébe jutott, hogy az 1930-as években kidolgoztak hasonló követelményeket. Hamar kiderült, hogy ezek a régi előírások kicsit aktualizálva tökéletesen kielégítik a legújabb szabvány követelményeit is. Más szavakkal, ennél a vállalatnál több mint fél évszázaddal korábban már napi gyakorlat szintjén használták azokat az irányítási elveket, amelyeket az ISO 9001 szabvány alkotói megfogalmaztak.
1.3. A szocialista iparosodás és hiánygazdálkodás jellegzetességei
A XX. század első felében elért kiváló iparfejlődési hagyományaink a szocializmus időszakában sajnos nagyon sok területen fokozatosan leépültek. Ennek néhány legfontosabb okát a következők jelenthették:
– az államosítások következtében a tulajdonosi szemlélet elenyészése,
– a hozzáértő vezetők politikai okokból történő tömeges eltávolítása, illetve képzetlen, de politikailag megbízható vezetőkre cserélése,
– a korszerű vezetési módszerek ideológiai alapon történő elutasítása, illetve csak tessék-lássék, kampányszerű alkalmazása,
– a túlzott mértékű állami beavatkozás olyan területeken is, ahol azt gazdaságilag semmi nem indokolta,
– egyes korszerű technológiák, szerkezeti anyagok, alapanyagok és gyártóberendezések importjának nehézségei (COCOM-lista, pénzhiány stb.),
– a KGST túlpolitizált működése következtében fellépő súlyos iparfejlesztési problémák (hagyományosan sikeres termelési ágazatok leépítése, átadása testvéri szocialista országoknak stb.),
– erőltetett ütemű iparosítás, amely nem vette figyelembe a rendelkezésre álló megfelelő képzettségű szakemberek egyre erősebb hiányát,
– egyoldalú, korszerűtlen termelési szerkezet (nehézipar túlsúlya, háttéripar fejletlensége).
Természetesen a termelési kultúra visszaesésével kapcsolatban számos, a szocialista rendszerre jellemző probléma merült fel, amelyek károsan befolyásolták a fogyasztók érdekeit.
1.3.1. Fogyasztói érdeksérelmek
Néhány tipikus, a szocializmus időszakára jellemző, a fogyasztók érdekeit sértő jelenség:
– árukapcsolás: egyes hiánycikknek számító, keresett árucikk megvásárlása csak úgy volt lehetséges, ha a vevő egy másik, kevésbé keresett áruból is megvásárolt egy meghatározott mennyiséget;
– súlycsonkítás: az áru kimérésekor alkalmazott trükkök segítségével (például hamis mérés, vagy a csomagolóanyag belemérése a termék tömegébe) a fogyasztó a kiszámlázott mennyiségnél valójában kevesebbet kapott;
– ún. pult alól történő árusítás: egyes, nagy keresletnek örvendő árucikkeket csak csúszópénz ellenében lehetett megvásárolni (A módszer onnan kapta az elnevezését, hogy az átlag vásárló azt sem tudta, hogy az adott áru kapható lenne, mivel az eladótérbe ki sem helyezték ezeket. Ez a típusú visszaélés elsősorban a tartós fogyasztási cikkek esetén fordult elő a leggyakrabban.);
– árdrágítás: a hatósági árak kijátszására alkalmazott módszer, amelynek során alacsonyabb árú, értéktelenebb terméket adtak el azt másnak feltüntetve (Ez különösen a húsáruk esetén volt jellemző, ahol a csere a laikus vásárló részére kevésbé volt feltűnő.);
– minőségrontás: a hatósági árak kijátszása gyakran oly módon történt, hogy a termék előállítása során megspórolták valamelyik technológiai műveletet, vagy olcsóbb, de rosszabb minőségű alapanyagot alkalmaztak (megjegyzendő, hogy ebben közrejátszott az is, hogy a hatósági árak gyakran méltánytalanul alacsonyak voltak, nem biztosították az elfogadható mértékű nyereség szintjét), de az ily módon csökkent értékű terméket változatlan áron értékesítették.
A felsorolt, fogyasztók érdekeit sértő jelenségek nagyrészt abból eredtek, hogy a szocializmusnak alapvető jellemzője volt a hiánygazdálkodás, vagyis a piacot a legkevésbé sem jellemezte a kínálat. A gyakorlatban ezeket a jogsértéseket jó személyes kapcsolatokkal, illetve csúszópénzekkel lehetett megúszni. Jól mutatja ennek a gazdasági rendszernek a működésképtelenségét, hogy a magyar szocializmusban igazán csak azok a területek működtek jól, ahol az állami szabályozás megfelelő mozgásteret hagyott a piac szereplőinek. Ilyenek voltak például a háztáji termelésen alapuló piaci értékesítés, vagy a termelőszövetkezeti melléküzemágak sikeres tevékenysége.
Annak azonban, hogy a szocializmusban a fogyasztóvédelem nem követte a jóléti piacgazdaságokban uralkodó trendeket, véleményünk szerint mégis elsősorban ideológiai okai voltak. Az állami tulajdon magasabbrendűsége a magántulajdonnal szemben egyben azt is jelentette, hogy az egyén (a fogyasztó) csak alárendelt szerepet játszhatott az általa megvásárolt termék gyártójával szemben. Egy szocialista vállalat az akkori, túlideologizált felfogás szerint megfelelő minőségű termékekkel látta el a dolgozó népet (vagyis a fogyasztókat). Ha ez mégsem így volt, az az egész ideológia alapjait ásta volna alá, így jobb volt ezzel nem szembenézni. Így alakult ki az a nevetséges gyakorlat, hogy a nyugati exportra szánt termékeknek magasabb minőségi követelményeknek kellett megfelelni, mint a belföldre szánt I. osztályú terméknek. De a belföldi fogyasztó kapta meg a II. és III. osztályú terméket is.
Ez a gyakorlat természetesen minden gondolkodó ember számára világossá tette, hogy a szocializmusban a fogyasztó (és így az átlagemberek) érdekei kevésbé fontosak, mint az állítólag alacsonyabb rendű társadalmi rendszerben, a kapitalizmusban. Ez a helytelen termékminősítési gyakorlat csak a rendszerváltást követően szűnt meg.
Az ideológiai korlátok mellett ugyanakkor komoly hátrányban voltak a szocialista országok polgárai az érdekérvényesítés terén is, mivel a szocializmusban nem igazán voltak kívánatosak a spontán civil szerveződések, inkább csak megtűrték azokat. Ezért az ilyen jellegű szervezetek nem segíthették elég széles körben az átlagfogyasztót jogai megismerésében és annak érvényesítésében. Csak a rendszerváltás és az egyesülési jogról szóló törvény hozta meg az áttörést ezen a területen.
1.4. A modern fogyasztóvédelem létrejötte
Az új idők kezdetét a fogyasztóvédelemben a XX. századra tehetjük. Születésének helyét pedig az Egyesült Államokban kell keresnünk. Itt alakult meg 1899-ben az első olyan civil szervezet (Nemzeti Fogyasztóvédelmi Liga), amelynek célja a fogyasztói érdekek védelme volt.
Jelentős lépést tett a modern fogyasztóvédelem irányába a 60-as évek elején J. F. Kennedy amerikai elnök is. Ő volt az első olyan, nagy tekintéllyel rendelkező vezető politikus, aki nemcsak kinyilvánította, hanem állami politika rangjára is emelte a fogyasztói érdekek védelmét. 1962. évi kongresszusi üzenetében kifejtette és megindokolta a fogyasztók jogát
– az információhoz,
– a biztonsághoz,
– a választáshoz és
– a meghallgatáshoz.
Indoklásként kifejtette, hogy a fogyasztóknak – annak ellenére, hogy ők a gazdaság legfontosabb szereplői – van a legkevesebb lehetőségük a meghallgatásra és így érdekeik érvényesítésére, ezért őket ebben az államnak támogatnia kell.
Ezt követően jelentősen felgyorsultak a fogyasztói érdekek védelmét szolgáló jogalkotási folyamatok, kialakultak és megerősödtek azok a kormányzati intézményrendszerek és civil kezdeményezések (társadalmi és érdekvédelmi szervezetek), amelyek révén hatékonyabban épülhettek be a fogyasztók érdekeit védő szabályozók a törvényekbe, jobban ellenőrizhetővé vált a törvények végrehajtása. Mindezek nagymértékben elősegítették a fogyasztók információhoz juttatását és jogvitáik igazságos rendezését. (Az ENSZ annyira fontosnak tartja a Kennedy-beszéd elhangzását, hogy annak napját, a március 15-ét tette meg a fogyasztóvédelem világnapjává.)
Természetesen az ismertetett folyamatok Európában is végbementek. Az Európai Gazdasági Közösség a 70-es években emelte a közösségi politika szintjére a fogyasztóvédelmet. Az EGK Tanácsa 1975-ben elfogadott fogyasztóvédelmi programjában nyilvánította ki a fogyasztók alapjogait. Ezek szerint a fogyasztóknak joguk van:
– egészségük és biztonságuk védelméhez,
– gazdasági érdekeik védelméhez,
– kárigényük érvényesítéséhez,
– az információhoz és oktatáshoz,
– a képviselethez, illetve a meghallgatáshoz.
Miután egyértelművé vált, hogy ezeknek a jogoknak a következetes érvényesítése kulcsfontosságú az egységes belső piac létrehozása szempontjából, újult lendületet kapott az ezzel kapcsolatos uniós jogalkotási tevékenység.
Hazánkban az uniós csatlakozásra való felkészülés egyik kiemelt, és tegyük hozzá, az egyik legsikeresebb területe volt a fogyasztóvédelem jogi és intézményi kereteinek harmonizálása az uniós előírásokkal.
